Mikor az ember először vetemedik arra, hogy párját nem csak az életben, de a lakásában is maga mellett szeretné tudni, annak több oka lehet. És most nem csak arra gondolok, hogy nem kíván már tovább túratáskával érkezni a randi helyszínére: szépítkező szerekkel, kozmetikumokkal, ruhákkal jól megpakolva…
Egy nő életében talán kevés jobb dolog létezik, mint az első „Szeretlek”, attól az embertől, akit tényleg a legjobban… Van, aki többször kimondja, ok és háttér érzelmek nélkül, van, aki sosem mondja ki, csak érzi, és van, aki csak okkal, ritkán, de heves érzelmekkel átszőve. Én az utóbbi típushoz tartozom, számomra a legnagyobb mérföldkövet mégis a kapcsolat következő szintjének elérése jelenti: az összeköltözés.
Mikor az ember először vetemedik arra, hogy párját nem csak az életben, de a lakásában is maga mellett szeretné tudni, annak több oka lehet. Nemcsak az, hogy nem kíván már tovább túratáskával érkezni a randi helyszínére: szépítkező szerekkel, kozmetikumokkal, ruhákkal jól megpakolva, sokkal inkább, hogy egy szerelmes nő képtelen már azzal a tudattal élni nap, mint nap, hogy eljön az idő, amikor búcsúzni kell. Jó érezni a másik hiányát, rágondolni a nap legkülönösebb részeiben és szituációiban, de az együttlakást, a közös élet elindítását nem pótolhatja semmi sem.
Csodálatos a tervezgetés, a „hova kerülnek az én bútoraim, a te bútoraid’ veszekedések, a kibékülés utáni édes összebújás, és annak nyugtázása, hogy az összebútorozás igenis jó ötlet volt.
A legnehezebb dolog ugyanakkor feladni a függetlenségünket. Amit eddig egyedül csináltunk, azokban a dolgokban nagy valószínűséggel lesz már társunk, ha akarjuk, ha nem, együtt fogjuk megoldani a felmerülő problémákat és együtt fogunk örülni a nehezen megtalált megoldásoknak.
Az első együtt lakott év (vagy inkább hét év?!) után pedig már sok meglepetés nem érhet, legfeljebb egy gyönyörű eljegyzési gyűrű romantikus lánykéréssel kombinálva… 😉
Írta: Derecskey Veronika
