Vasárnap 9 óra. Ez a szabadságom utolsó napja, a szemem kipattan, mégis hullafáradt vagyok. Furcsa illatok és hangok lengnek körül egy még furcsább szobában: nem otthon vagyok. Csönd van, csak néha-néha hallatszik egy kellemes szuszogás vagy nyögdicsélés, oldalra nézek, egy apróságot látok a kiságyban aludni, mire ráeszmélek: keresztanya-keresztfia hét van!
Lassan egy éve már, hogy világra jött ez a kis angyal, mégsem tudom megszokni ezt a folyton pörgő- nyüzsgő életet, amivel egy ilyen csöppség megszületése jár… Sajnálom, hogy csak ritkán lehetek része ennek a szokatlan, magával ragadó világnak: ahol minden rózsaszín, vagy éppen kék, ahol a legnagyobb probléma, hogy el tudok-e mászni Anyához, vagy nem, ahol azért sírok, hogy észrevegyék, foglalkozni kell velem, ahol mindenki, de tényleg mindenki az én kívánságomat lesi. Egy baba érkezése szinte pillanatok alatt hurrikánként átrendezi az ember életét, hol bosszankodással, hol gyönyörködéssel telítve: egy gyermek felnevelése óriási áldozatokkal és felelősséggel járó feladat. Nem gondoltam másképp akkor sem, amikor nővérem unszolására egy hétre elvállaltam, hogy anyja helyett pótanyja legyek a keresztfiamnak.
Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy ennyire ki fogja tölteni a napjaimat és egy percre sem lesz nyugtom…
Mégis bevallom, minden pillanatát élveztem, még azokat is, amikor okkal-ok nélkül szüntelen pityergéssel törte meg a költői csendet, s ha éppen nem aludt, csak arra vágyott, hogy vele foglalkozzam. Enni is nagyon szeret (mondjuk, ebben nagyon is hasonlítunk egymásra! : ) ), ez leginkább gyorsan gyarapodó súlyán és a bal kezemen növekvő izomcsomókon látszódik igazán… De tündéri baba- mosolya a világot szebbé és ártatlanabbá varázsolja, kacagása betölti a szobát, gyönyörű hatalmas szemei pedig rögtön megigézik az embereket. Már értem, miért vágyik mindenki erre a hatalmas szeretetcsomagra, de őszintén csodálom azokat a fiatal feleségeket, akik két-három vagy esetleg több apró ember kívánságait lesve próbálnak az Év Anyukájává válni. Nem tudok nem felnézni az egyedülálló anyákra, akik szinte segítség nélkül vészelik át a legnehezebb és kevésbé nehéz időszakokat, amivel egy gyermeknevelés jár, akik tudják, hogyan kell egyszerre altatni, öltöztetni, ebédet főzni és mindenféle játékot elpakolni a padlóról, hogy balesetet ne okozzon, akik erejükön és lehetőségeiken felül is a legjobbat nyújtják gyermekeiknek.
Külső szemlélőként sokkal könnyebbnek tűnt eddig az anyaság, de most, hogy belekóstoltam ebbe a világba is, bátran állíthatom, még mindig kevésbé fárasztó egy 12 órás műszak, mint pár óra a gyerkőccel. Mégis úgy érzem a világ legcsodálatosabb dolga lehet látni, ahogy felnő a gyermeked, ahogy egyik pillanatról másikra kisbabából érett nővé-férfivá cseperedik, ahogy látod, hogy “munkád” gyümölcse még szebbé érett, mint vártad volna… Meg merem kockáztatni, ezért az élményért érdemes feladni bármit az életedben, amit addig fontosnak gondoltál.
Mert végül a “küzdés” a reggeli etetésnél vagy a délutáni altatásnál épp olyan kedves és szívmelengető emlék marad végül, mint az első foga, az első szava, vagy az első alkalom, amikor hallod, hogy valaki pösze gyermekhangon azt súgja a füledbe: „Szeretlek, Anya!”. És ezért a pillanatért, nos, ezért megéri élni..!
Írta: Derecskey Veronika
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: