Nem kell túl nyomós érv- elég, ha egyikünk belefárad a mindennapos küzdésbe és kudarcba, vagy eltűnik a sokat emlegetett szikra- ahhoz, hogy kimondjuk: vége. Bár a tündérmesék, csak a fehér lovon érkező hercegekről és az életmentő, önfeláldozó, hősszerelmes katonákról szólnak, megesik néha, hogy a szerelem, a szenvedély, a tűz mégsem olyan mindent elsöprő, mindent eltűrő, mindent áthidaló… Ilyenkor csak értetlenül állsz az üresen tátongó szobában és arra gondolsz, „pedig az elején minden olyan szép volt…!”
A szerelemről nagyon nehéz írni és állítólag, aki érzi, az nem tudja leírni, aki pedig leírja, sosem érezte igazán (aha, most már értem, miért halt meg annyi költő öregen és magányosan..!). Lepkék a pocakban, rózsaszín el nem tűnő köd a kontaktlencsében, és azt hisszük, hirtelen az életünk révbe ért, semmi, de semmi rossz nem történhet már velünk.
Aztán sorra jönnek a problémák, először csak a „hova tegyem azt a szép vázát, amit Anyutól kaptam” kérdés torkollik civakodásba, majd később jönnek a hangfelemelős, vitázós, „napokig nem szólunk egymáshoz” veszekedések. Szó szót követ, s végül nem marad más, csak egy doboz (még az összeköltözésből), amit tele pakolhatunk a cuccainkkal és jöhet az újabb veszekedés a bútorokról. Persze, ez a rosszabbik eset.
A jobbik az, ha „csak” az érzelmeinkkel kell megküzdenünk, melyek elég hevesek tudnak lenni egy-egy szakítás után. Rég elfeledett közös fotók, amiken nagyon boldogok vagyunk nagyon mosolygunk mind a ketten, cukrászdák, kávézók, ahova csak együtt jártunk, a kedvenc közös teánk… sok apró dolog fájdalmas emléket téphet fel a szívünkben, és ilyenkor hajlamosak vagyunk a telefon felé nyúlni (rossz ötlet) és a legjobb barátnőnk helyett ex-szerelmünket tárcsázni (nagyon rossz ötlet).
Nehéz megmondani, ilyenkor miért is érezzük úgy hirtelen a sokszori csalódás után, hogy mégis összetartozunk, de valamiért kétségbeesetten kapaszkodunk az ex szellemébe: elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaha boldogok (netán boldogabbak) lehetnék valaki mással is. Talán a megszokás az, ami úrrá lesz ilyenkor meggyötört szívünkön, vagy a magány, amit akkor érzünk igazán, amikor az extra nagy óriáspizzát nincs kivel megosztanunk, de idővel ez az érzés is szép lassan elmúlik.
Rájössz, hogy egyedül még jobb enni azt a pizzát (minden finom falat neked marad, ráadásul még többet ehetsz, anélkül, hogy valaki azzal traktálna „ha azt a szeletet is magadba tömöd, tényleg meg fogsz hízni”) és valójában sokkal izgalmasabb a csajokkal koktélozni péntek esténként, mint focimeccset nézni egy sörrel és egy félig megrágott hamburgerrel a kezedben.
Tulajdonképpen az egyedüllét egyáltalán nem egyenlő a magánnyal, most mindenre jut időd, amire eddig nem nagyon (magadra), új recepteket próbálhatsz ki (a konyhában és a szépségápolásban egyaránt) és élvezheted , hogy akkor és oda mehetsz, ahova csak akarsz- magyarázkodás nélkül…
Egészen addig, amíg meg nem jelenik egy újabb herceg, egy másik lovon- mert megjelenik.
Ahogy a lepkék is, majd leszáll a rózsaszín köd és igenis újra elbűvöl az édes szerelem szirén dala. Kár ellenállni, még akkor is, ha félsz, hogy egy újabb csalódássorozat vár rád, hiszen ki tudja… Lehet, ezúttal tényleg a Nagy Ő talált rád: egy olyan kapcsolat, ami tele van szerelemmel, alázattal, odaadással. Kár lenne kihagyni…
Derecskey Veronika
Ha tetszett a bejegyzés, köszönjük, ha megosztod másokkal is. További inspirációért,
plusz tartalmakért kövess bennünket Facebook oldalunkon is, melyet ide kattintva érhetsz el,
vagy látogasd meg weboldalunkat:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: