Nem kell túl nyomós érv- elég, ha egyikünk belefárad a mindennapos küzdésbe és kudarcba, vagy eltűnik a sokat emlegetett szikra- ahhoz, hogy kimondjuk: vége. Bár a tündérmesék, csak a fehér lovon érkező hercegekről és az életmentő, önfeláldozó, hősszerelmes katonákról szólnak, megesik néha, hogy a szerelem, a szenvedély, a tűz mégsem olyan mindent elsöprő, mindent eltűrő, mindent áthidaló… Ilyenkor csak értetlenül állsz az üresen tátongó szobában és arra gondolsz, „pedig az elején minden olyan szép volt…!”
Aztán sorra jönnek a problémák, először csak a „hova tegyem azt a szép vázát, amit Anyutól kaptam” kérdés torkollik civakodásba, majd később jönnek a hangfelemelős, vitázós, „napokig nem szólunk egymáshoz” veszekedések. Szó szót követ, s végül nem marad más, csak egy doboz (még az összeköltözésből), amit tele pakolhatunk a cuccainkkal és jöhet az újabb veszekedés a bútorokról. Persze, ez a rosszabbik eset.
Nehéz megmondani, ilyenkor miért is érezzük úgy hirtelen a sokszori csalódás után, hogy mégis összetartozunk, de valamiért kétségbeesetten kapaszkodunk az ex szellemébe: elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaha boldogok (netán boldogabbak) lehetnék valaki mással is. Talán a megszokás az, ami úrrá lesz ilyenkor meggyötört szívünkön, vagy a magány, amit akkor érzünk igazán, amikor az extra nagy óriáspizzát nincs kivel megosztanunk, de idővel ez az érzés is szép lassan elmúlik.
Rájössz, hogy egyedül még jobb enni azt a pizzát (minden finom falat neked marad, ráadásul még többet ehetsz, anélkül, hogy valaki azzal traktálna „ha azt a szeletet is magadba tömöd, tényleg meg fogsz hízni”) és valójában sokkal izgalmasabb a csajokkal koktélozni péntek esténként, mint focimeccset nézni egy sörrel és egy félig megrágott hamburgerrel a kezedben.
Tulajdonképpen az egyedüllét egyáltalán nem egyenlő a magánnyal, most mindenre jut időd, amire eddig nem nagyon (magadra), új recepteket próbálhatsz ki (a konyhában és a szépségápolásban egyaránt) és élvezheted , hogy akkor és oda mehetsz, ahova csak akarsz- magyarázkodás nélkül…
Egészen addig, amíg meg nem jelenik egy újabb herceg, egy másik lovon- mert megjelenik.
Ahogy a lepkék is, majd leszáll a rózsaszín köd és igenis újra elbűvöl az édes szerelem szirén dala. Kár ellenállni, még akkor is, ha félsz, hogy egy újabb csalódássorozat vár rád, hiszen ki tudja… Lehet, ezúttal tényleg a Nagy Ő talált rád: egy olyan kapcsolat, ami tele van szerelemmel, alázattal, odaadással. Kár lenne kihagyni…
Derecskey Veronika
Ha tetszett a bejegyzés, köszönjük, ha megosztod másokkal is. További inspirációért,
plusz tartalmakért kövess bennünket Facebook oldalunkon is, melyet ide kattintva érhetsz el,
vagy látogasd meg weboldalunkat:
