Nem szokásom mások írásait kritizálni, ha nem tetszik, tovább lapozom. Most viszont megteszem, mert egész életemben, éppen ez ellen a belenyugvással, elfogadással, “igénytelenséggel” szemben igyekszem fellépni, mint amiket a poszt írója ecsetel. Ezúton kérek elnézést tőle és azoktól is, akik együttérzően bólogattak “A nyílt levél a férjemnek” című írás tartalmán ….mondván na ugye….ez az élet !!
Én azonban hiszem, vallom és a magam módján küzdök az ellen a nézet ellen: “Ha férjhez mentél gyereket vállaltál, az csak behódolással és lemondással járhat!”
Az idő múlása is egy dolog, amivel szemben ugyan nincs is értelme küzdeni, de annak lenyomataival egy kis igényességgel a mai világban már nem luxus ellenállni.
Elmúltak már az0k az idők, amikor kényszerházasságokba tuszkolták a nőket.
Általában szerelemből megyünk férjhez és boldogan vállalunk gyereket.
Amennyiben azt hisszük, hogy nőként fő feladatunk, egész életünket a választott férfi akaratának igényeinek alárendelni, “asszonyként” meghunyászkodva élni, vagy azt gondoljuk, hogy csak akkor válunk jó anyává ha a gyerekünkön ülünk görcsösen egész életünkben, akkor tegyük ezt hittel, szeretettel, boldogan, de csak addig, amíg valóban jól érezzük magunkat.
Ha valakit elhagynak egy másikért, nyilván nem fog rítustáncot járni, de egy igen kemény “én” elemzés után emelt fővel lépjen túl a megalázottság fázisán és már tapasztaltabban, bölcsebben keresse az új lehetőségeket….de keresse!! … és ne a fájdalom, igénytelenség, kiábrándultság gödrében, mindenről lemondva, azon tipródjon, hogy elfogadja a helyzetét, vállalva sanyarú sorsát, minden járulékos részével együtt.
Hiszem és vallom, mi nők nem azért születtünk, hogy férjünket vagy gyerekünket szolgáljuk egy életen át.
Egy mentálisan egészséges ember társra vágyik, ahol saját egyéniségét, képességeit kibontakoztathatja.
Még akkor is, ha szeretjük a klasszikus férfi – nő szerepet, ahol a férfi domináns, ez nem jelenti és nem jelentheti az alárendeltség viszonyát.
Ha ez kialakult, bárki csak magát okolhatja. Ha egy ilyen viszony jelenti számára a biztonságot, akkor profitáljon belőle boldogan és ne érezze magát rabszolgának.
Bátor az, aki képes egy megalázó viszonyból kijönni , emelt fővel vállalni az egyedüllétet, azt lehetőségnek és nem kudarcnak felfogni.
A gyerek nem egy életre szóló ” feladat ”
A feladat mindössze annyi, hogy az életre neveljük.
Nem attól válunk jó anyává, hogy igénytelenül, ápolatlanul ücsörgünk éjjel-nappal a gyerekünk mellett, közben pedig elvárjuk a párunktól, hogy ugyanolyan szenvedéllyel nézzen ránk, mint azelőtt ?!
Hiszem, hogy nőnek lenni jó dolog és hiszem, hogy egy alapigényesség kell, hogy minden nőben ott legyen.
A legegyszerűbb a gyerekre, szülésre, korra hivatkozni, külső tényezőket okolni bármilyen negatív változás kapcsán.
Az idő mindenki felett múlik, természetes, hogy változik az arc és a test, minden lelki folyamat nyomot hagy rajtunk.
Meggyőződésem azonban, ha valaki valóban bátornak érzi magát, akkor nem attól válik bátorrá, hogy elfogadja sorsa alakulását, lemondással és belenyugvással, hanem attól, ha kell egyedül éli és navigálja az életét, kihozva magából, képességeiből mint emberből és nőből a maximumot. Nem pedig sopánkodva a múlt dolgain és beletörődve, egy csepp motivációt és örömöt nem nyújtó munkahelybe és abba a külsőbe, amit a napi szorongások, elkeseredés rajzolt a testére, arcára.
Ma már számtalan lehetőség van szembeszállni az idő múlásával. Ez pedig nem pénz kérdése!!! Tény, hogy nem lehet 20-30 évesként leélni az életet, de vagyunk egy páran, akik nem is cserélnénk korábbi énünkkel.
Meggyőződésem és tapasztalatom, ha valakiben megvan a belső késztetés, igény és elvárás saját magával szemben, azt is el tudja érni, hogy az évek múlásával , akár vonzóbbnak érezze magát, mint korábban…
Mégegyszer, sajnálom ha bárki lelkivilágát megbolygattam… bár ha jobban belegondolok éppen ez volt a célom…. 😉
Jeremiás Katalin
A nyílt levél a férjemnek” című írást itt olvashatod.
Kommentek