Sokan vagyunk, akik a világ összes fájdalmát képesek vagyunk magukra venni. Úgy gondoljuk, az élet már megtiport minket kellőképpen ahhoz, hogy megfelelő tanáccsal lássuk el a családot vagy bárkit a környezetünkben. Elmagyarázva, hogy adott szituációból, hogyan tud a lehető leggyorsabban kijönni vagy éppen az aktuális feladatot megoldani… Holott elmerengve talán mindenki belátja, az élet nem más, csupán feladatok sora, amit meg kell oldani.
Így nem nehéz arra sem rájönnünk, mintahogy nekünk megvannak a feladataink, úgy az másoknak is le van osztva.
“Okos ember más kárán tanul ” szól a mondás
Ez persze remekül hangzik, ugyanakkor elenyésző azoknak a száma, akik csak azért nem tettek meg dolgokat, mert másoknál rosszul sült el.
Így rá kell jönni, véleményt nyilvánítani lehet, de semmiképpen nem érdemes mások helyett dönteni, cselekedni vagy görcsösen, akár bármilyen fondorlattal befolyásolni életét, véleményét.
Mindezt figyelembevéve pedig, miután sikerült magunkat a legmegfelelőbben tréningelni, hogy még véletlenül se szóljunk bele pl. amikor már-már felnőtt gyerekünk akar adott esetben valami bődületes baromságot elkövetni…
… vagy éppen a párunk készül valami várhatóan döbbenetes eredménnyel végződő akcióra… vagy amikor a barátikörben készülünk valami nagy okosságot leosztani, előtte tegyük fel a kérdést, hogy: kell-e nekünk egyáltalán a témával foglalkozni?
Így nem nehéz betartani az aranyszabályt, miszerint ” csak azzal foglalkozz, amire ráhatással bírsz “.
Nem utolsó sorban egy rendkívül kellemes állapot, amikor képesek vagyunk elsősorban a saját életünkre fókuszálni és csak amennyiben kérik, kíváncsiak rá akkor megosztani ” bölcs” tapasztalatainkat .
Jeremiás Katalin
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: